Egyedül volt. Karácsony este, a hidegben, a sötétben. De nem bánta. Tudta, hogy ez lesz, ő maga kérte. A gyerekek megint jönni akartak. De ő maga mondta nekik: Maradjatok otthon! Messze van! Ne gyertek. Drága a benzin, és úgyis csak aggódom értetek, hogy nem lesz-e baleset, nem lesz-e bajotok. Olyan csúszósak most télen az utak. 

De jó, hogy most nem jönnek! Nem kell aggódni értük.

Milyen üres ez a ház. Nem félt, már megszokta. De nem szerette a sötétet. Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha még élne a férje. Vele milyen jó volt este ülni a kandalló mellett. Mennyit harcolt azért a kandallóért! A férje nem akarta soha. Azt mondta, drága, nem lenne jó, úgyis csak fázna a többi szobában. De ő nagyon akarta. Mindig is szeretett volna egy kandallót. Hiszen mindig fázott. De a férje mindig ellene volt. 

Aztán egyszer meglepte. Milyen szép volt az a Karácsony! Nem tudta, min dolgozik, csak látta, hogy dolgozik, nagyon sokat dolgozik valamin. Őt pedig nem is igazán érdekelte, hogy mit csinált, nem értett ő ezekhez a dolgokhoz. Az sem volt meglepő, hogy napokat töltött a garázsban, hiszen máskor is mindig csinált valamit. Szeretett ott dolgozni, szeretett barkácsolni. Mennyi szép dolgot csinált! Ő meg örült, hogy jól van a  férje, hogy elégedett. Jól éltek ők ketten, szerették egymást. Mennyire szerették egymást!

Na és akkor Karácsonykor belépett a konyhába a férje, megfogta a kezét és azt mondta: “Csukd be a szemed és gyere velem”! Ő nem tudta, hogy mit akar. Emlékszik, még mérges is volt, hogy mit képzel, hiszen éppen főz, és nem fogja félbehagyni az egészet, és otthagyni az ételt a tűzön, csak mert ő megint kitalált valamit. De olyan titokzatos volt, és úgy csillogott a szeme, hogy érezte, most bizony mennie kell. Becsukta hát a szemét, a férje pedig megfogta a kezét és kimentek a garázsba. És ott volt. Ott állt egy kandalló. Egy olyan pici, nagyon pici kandalló. Nem volt nagy, nem olyan nagy, mint az álmaiban, de kandalló volt. Azt mondta a férje, ez még nem az, nyugi, csak ki akarta próbálni kicsiben, hogy milyen, hogy tetszene-e neki. Hogy tetszene-e ??? Elvarázsolta. Könnyek szöktek a szemébe. A boldogságtól sírt. Nem is csak azért, hogy lesz végre kandallója, hanem, hogy ennyire fontos volt a férjének. Hogy bár ő nem tartotta jó ötletnek, mégis ennyit dolgozott érte. Hát mégis megcsinálta neki a kandallót!!!

Hát most ott ült a kandalló mellett, de már más volt, már nem volt ott a férje. Már három éve egyedül ücsörgött itt a kandalló mellett. Eddig minden évben jöttek a gyerekek ilyenkor Szenteste, mert tudták, hogy mennyire nem szeret egyedül lenni és hogy mennyire hiányzik neki az ura. De idén kérte, hogy ne jöjjenek. Tényleg ne. Tényleg semmi értelme. Jajj, de jó, hogy mondta nekik. Most végre nem kell aggódnia értük.

Jajj, de üres ez a ház. Főzni kéne valamit. De minek?? Magának minek főzzön? De nem baj, mégiscsak főz. Legalább gyorsabban telik az idő. De mit főzzön?

Áh nem, nincs kedve főzni, nem is éhes. Étvágya sincs.

Talán inkább süt valamit. Igen, az jó ötlet! A gyerekek kedvencét, a csokis sütit. Dehát úgysem jönnek idén. Persze, hogy nem jönnek, ő mondta nekik, hogy ne jöjjenek! De nem baj, azért csinálhat csokis sütit, azt le is lehet fagyasztani. És 27-én jönnek, azt mondták, akkor jönnek, és akkor is meg lehet enni azt a süteményt. Mindegy is. Csak valamit csinálnia kell, mert nem jó egyedül. 

Egészen belefeledkezett a munkába. De hirtelen valami zajt hallott. Jajj, ezek a zajok! Mennyire nem bírja ezeket a váratlan zajokat….  Nem félt, de azért biztonságban sem érezte magát ilyenkor este, a sötétben. Egyedül. Ezek a zajok, ezek az esti megmagyarázhatatlan zajok. Ezek mindig félelemmel töltötték el. Mint most is...mi ez? Milyen zaj ez ? Kopognak. Ki kopog? Jajj, nagyon nem szerette, ha kopognak. Főleg este, sötétben. Mint amikor jött egyik este az a koldus. És kopogott. Szívesen adott volna, de félt, nem merte kinyitni az ajtót. Utána mindig kitett inkább egy kis süteményt vagy húst az ajtó elé, hogy ne kelljen kinyitnia az ajtót, hogy onnan vigye el a koldus. Csak ne kopogjon! Félt.

 De ez a kopogás most nagyon kitartó volt és valami nevetést is hallott. Mi ez?? Kik ezek?? Kinyitotta az ajót és …. ott álltak mind...a gyerekek..A kicsik, a nagyok. Mind. Az egész családja. A kicsik a nyakába ugrottak, nevettek és azt mondták: Szia Nagyika, Boldog Karácsonyt! Meglepődtél, ugye??

Ő pedig szóhoz sem jutott. Majd nagy nehezen, könnyeivel küszködve annyit mondott: 

• Dehát mondtam,hogy ne gyertek. Csúszósak az utak. 

De tudta, hogy ők is tudják, hogy nagyon örül, hogy nem azt hallották meg, amit mondott, hanem azt, amit a szívében érzett, csak magának sem mert bevallani. Nagyon örült, hogy a családjával lehet és hogy ilyen családja van. És hirtelen azt vette észre, hogy már nem is fázik. Teljesen átmelegedett.