Szenteste – Karácsonyi történet B2-C1

Egyedül volt. 

Ült az ablak melletti kis széken és bámult ki a sötétbe. Még érezte a bőrén a hideget, még nem sikerült felmelegednie, egész testében remegett. Mennyire gyűlölte ezt a fajta hideget. Mintha belülről jött volna. Egyik pillanatról a másikra tört rá mindig, váratlanul. Mint most is. Csak kiszaladt egy kis fáért, mert már megint leégett, amit odakészített. S kint aztán egy pillanat alatt átfagyott és sokáig tartott, mire újra átmelegedett. Egyre nehezebben viselte a telet. Fiatalon sem szerette soha, de most még jobban megviselte.

Egyedül volt. De nem bánta. Tudta, hogy ez lesz. Hisz ő maga kérte. A gyerekek megint jönni akartak. De ő maga mondta nekik: “Maradjatok otthon! Messze van! Nem éri meg. Drága a benzin, és úgyis csak aggódom értetek, hogy ideértek-e épségben, nem esik-e bajotok. Olyan csúszósak most az utak.” 

De jó, hogy most nem jönnek! Most legalább nem kell aggódnia értük.

Milyen üres a ház. Nappal elvolt egyedül, már megszokta. De az estéket és a sötétséget nem szerette. Mindig nyugtalan volt ilyenkor és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha még élne az ura. Vele milyen jó volt este ücsörögni a kandalló mellett! 

Az a kandalló….Mennyit harcolt ő azért a kandallóért! Az ura nem akarta soha. Azt mondta, túl drága, nem lenne jó, úgyis csak fázna a többi szobában. De ő nem hagyta magát, hiszen ez volt az álma. Mindig is szeretett volna egy kandallót. Hiszen annyit fázott. Ezért újra meg újra felhozta. De hiába, mert a férje mindig ellene volt. Nagyon makacs tudott lenni az ura. Ha egyszer valamit a fejébe vett, akkor hajlíthatatlan volt. 

Egyszer aztán mégis meglepte. Milyen szép volt az a Karácsony! Nem tudta, min dolgozik, csak látta, hogy dolgozik, egyre csak dolgozik az ura valamin, de nem engedte be a garázsba sokáig. Őt pedig nem is igazán érdekelte, nem értett ő ezekhez a dolgokhoz. Az sem volt meglepő, hogy napokra bezárkózott az ő kis birodalmába, hiszen mindig csinált valamit. Szeretett ott bíbelődni, szeretett barkácsolni. Ő meg örült, hogy valamivel leköti magát, hogy sohasem unatkozott. 

Jól megvoltak ők ketten. Jaj de jól.

Na és akkor Karácsonykor, Szenteste,  belépett a konyhába, megfogta a kezét és azt mondta: “Csukd be a szemed. Ne less!” Neki fogalma sem volt, hogy mit akar. Emlékszik, még rá is ripakodott, hogy mit képzel, hiszen éppen főz, és nem fogja félbehagyni az egészet, és otthagyni csapot-papot, csak mert ő megint kitalált valamit. De olyan titokzatos volt, és úgy csillogott a szeme, hogy érezte, most bizony mennie kell. Becsukta hát a szemét, a férje pedig megfogta a kezét és kivezette a garázsba. És ott volt. Ott állt egy kandalló. Egy olyan pici, ici-pici kandalló. Nem volt nagy, nem olyan nagy, mint az álmaiban, de kandalló volt. Azt mondta a férje, ez még nem az, nyugi, csak ki akarta próbálni kicsiben, hogy milyen, hogy tetszene-e neki. Hogy tetszene-e ??? Elvarázsolta. Könnyek szöktek a szemébe. Nem is csak azért, hogy lesz végre kandallója, hanem, hogy ennyire fontos volt a férjének. Hogy annak ellenére, hogy ő nem tartotta jó ötletnek, hogy annyira ellene volt mindig, most mégis ennyit fáradozott, ennyit dolgozott érte. Hát mégis megcsinálta. Érte, neki.

Hát most itt ült a kandalló mellett, de már más volt, már nem volt itt a férje. Már három éve egyedül ücsörgött csak.

 Eddig minden évben jöttek a gyerekek ilyenkor Szenteste, mert tudták, hogy mennyire nem szeret egyedül lenni és hogy mennyire hiányzik neki az ura. Mindig hiányzott neki, de ilyenkor különösen, hiszen eddig mindig tele volt a ház ilyenkor.  De idén kérte, hogy ne jöjjenek. Tényleg ne. Tényleg semmi értelme. Jaj, de jó, hogy mondta nekik. Most végre nem kell aggódnia értük.

Jajj de üres ez a ház. Főzni kéne valamit. De minek?? Magának minek főzzön? De nem baj, mégiscsak főz. Legalább gyorsabban telik az idő. De mit főzzön?

 Á nem, nincs kedve főzni, úgyis van még bőven a tegnapiból. Az egész családnak elég lenne, étvágya pedig úgy sincs.

 Süt. Igen, süt valamit. A gyerekek kedvencét, a kókuszos csigát. Dehát úgysem jönnek idén Karácsonyra. Persze, hogy nem jönnek, ő maga mondta nekik, hogy ne jöjjenek! De attól még csinálhat kókuszos csigát nyugodtan, azt le is lehet fagyasztani. És Karácsony után jönnek valamikor, azt mondták, legkésőbb január elején jönnek, és akkor is meg lehet enni azt a kókuszos csigát. Mindegy is. Csak valamit csinálnia kell, mert nem jó egyedül. Különösen most nem, Szenteste.

Egészen belefeledkezett a munkába. De hirtelen valami zajt hallott. Jaj, ezek a zajok!   Ezek az esti megmagyarázhatatlan zajok. Mennyire nem bírja ezeket a váratlan zajokat…ha ezek nem lennének, egészen jól meglenne ő magában is...De ezek a zajok mindig félelemmel töltötték el. Mint most is...mi ez? Milyen zaj ez ? És kopognak. Ki kopog? Jaj, de nem szerette, ha kopognak. Főleg este, sötétben. Mint amikor jött egyik este az a koldus és kopogott. Szívesen adott volna, de félt, nem merte kinyitni az ajtót. Utána már inkább kikészített egy kis kenyeret, süteményt az ajtó elé, hogy ne kelljen kinyitnia az ajtót, hogy onnan vigye el a koldus. Csak ne kopogjon! 

 De ez a kopogás most nagyon kitartó volt és valami nevetést is hallott. Mi ez?? Kik ezek?? Kinyitotta az ajtót és …. ott álltak mind...a gyerekek, az unokák. A kicsik, a nagyok. Mind. Az egész családja. A kicsik a nyakába ugrottak, nevettek és azt mondták: “Szia Nagyika, Boldog Karácsonyt! Meglepődtél, ugye??”

Ő pedig szóhoz sem jutott, annyira megörült és meghatódott. Majd nagy nehezen, könnyeivel küszködve ennyit mondott: 

• Dehát mondtam, hogy ne gyertek. Csúszósak az utak. 

De tudta, hogy ők is tudják, hogy nagyon örül, hogy nem azt hallották meg, amit mondott, hanem azt, amit érzett ott belül, csak magának sem mert bevallani.

Hirtelen azon kapta magát, hogy már nem is fázott, hirtelen teljesen átmelegedett.